Látom magam gyerekként a nagy diófa alatt. Ott ülök a régi fa asztal mellett, regényt írok. A nyári hőséget csak egy-egy lágy szellő enyhíti, ha véletlenül arra téved. Körülöttem minden csendes, csupán a kutyák horkannak fel időnként, ha álmodnak valamit. A kezem lendületesen suhan a papíron, fejben teljesen máshol járok. Az agyamba tódulnak a képek, a párbeszédek, a hangos iskolai udvar zajai, s én közben alig győzöm papírra vetni mindazt, amit látok. 

Eltelik pár év. Még mindig írok, de már gépen. A történetszál megakad, abbahagyom. Újra belefogok, majd jön a szeptember, becsengetnek. A belső hang elhalkul, abbahagyom az írást.

Már szinte felnőtt nő vagyok. Hangszereken játszom, élem a gimnazisták zsúfolt, boldog életét. Néha-néha még írok, akkor is csak verseket.

Elcsábít Budapest. Tolmácsnak és énekesnőnek készülök. Közben bebarangolom Hollandiát, miközben egy csodálatos családnál lakom, majd Antwerpenbe költözöm egy szemeszternyi időre. Az éneklés fantasztikus dolog, azt mondják, van bennem potenciál, de valahogy nem érzem magamban azt a belső tüzet, ami az elhivatottak szemében izzik. Abbahagyom az énekiskolát.

Holland szakon diplomázom, s élem a dolgozó felnőttek életét. Később egy együttesben énekelek, egy karácsonyi rendezvényen fellépünk sok-sok ember előtt. Fantasztikus tapasztalat. A fellépés közben bárszéken ülök, mert a pocakomban lakó kisemberrel így jobban elférünk egy testben.

Családot alapítunk. Boldog vagyok. Beszippant az anyaság, s évek suhannak el. A művészeteket igénylő lelkem egyszer csak a festés felé terel. Először az új otthonunk falára pingálok, majd a lépcsőre, bútorokra, végül a festővásznak következnek, és egyszer csak ott találom magam egy kiállítás közepén, ahol a képeimről beszélnek.

Hazacipelek pár ajtót az óvodából, és virágokat, állatokat festek rájuk. Hétfőn a gyerekek sugárzó mosollyal fedezik fel őket.

Egyszer az óvodába baktatunk, s észreveszünk pár pipacsot. A gyerekek kinyitják az egyik pici pipacsbimbót, és döbbenten fedezzük fel, hogy fehérek a szirmai. Kinyitunk még párat. A nagyobbakban rózsaszín, az egész nagy bimbókban pedig már vörösek a virág szirmai. Nap mint nap elsétálunk mellettük, végignézzük a fejlődésüket, és egyik este mesélni kezdek róluk. A történet folyamatosan csiszolódik, bővül.

Ősz elején baba szuszog a mellkasomon. Ha leteszem, sír. Visszateszem, órákon át fekszem így, s közben eszembe jut egy régi álmom, a könyvírás. Visszagörgetek az időben, látom magam előtt a régi spirálfüzeteket, a nyári délutánokat. Újraolvasom a régi verseket, néhányat már el is felejtettem azóta. Arra gondolok, milyen jó lenne írni egy könyvet. A Pipacsmesével kezdem. Elkap a lendület, visszalépek abba a varázsvilágba, ahol gyerekként léteztem, és kitartóan írtam egymás után a szavakat.

Már az illusztrációkat készítem, a baba lába alvás közben lelóg a kanapéra. Mocorog, nem tudok így rajzolni, ezért éjszakánként folytatom. Keveredik a lendület, a lelkesedés a félelemmel. Vajon jó lesz? 

Nincs visszaút. Ezek a szövegek nem bújhatnak el az íróasztal fiókjában, mint a többi.

A nyomdában állok, az orrom előtt pörögnek a lapok, rajtuk a meséim, rajzaim. 

Nézem a könyvemet, a gyerekkori álmomat. Hát íme, megvalósult. 

Hála, köszönet.